Gerald Albright - G
A nagy smooth jazz generáció egyik legismertebb és legelismertebb szaxofonosa, Gerald Albright két év után új nagylemezt jelentetett meg, ezúttal saját kiadásban, mely a "G" címet kapta.
A művész előző évei abszolút sikeresnek mondhatóak, hiszen rengeteg koncert mellett több fontos nagylemezen is közreműködött vagy épp hozott létre. Ezek közül kiemelkedik a 2013-as "Summer Horns" album, ami 2014-ben Grammy-jelölést is kapott. Ebben a projectben Dave Kozzal, Mindi Abairrel és Richard Elliottal alkottak egy "allstar" szaxofon kvartettet, felelevenítve a 70-es és 80-as évek nagy hatású jazz, funk és rock kompozícióit, de ugyanúgy jelölést kapott Albright két éve megjelent "Slam Dunk" című lemeze is a legjobb kortárs instrumentális lemez kategóriájában.
Ezek a sikerek jó előjeleket mutatnak a legújabb hangzóanyagnak, mely egy lendületes és virtuóz, egyúttal fülbemászó dallal, a "Taking Control"-al kezdődik, a Billboard listákon egyértelműen potenciális jelöltként. A folytatás egy lassabb, R'n'B-sebb irányba mutat (Read Your Mind), kellemes vokálokkal és némi gospeles felépítéssel és végkifejlettel. A "Boom Boom" egy nyugodtabb és tradicionálisabb hangszerelés, ötletes fúvós arrange-okkal, ezt váltja fel Bill Withers talán legismertebb dala a "Lovely Day", itt a legendás Michael McDonald a vendég, a feldolgozás pedig kifejezetten jól sikerült. A "Frankie B." visszatér a fúvósszekcióban bővelkedő vonalhoz, a "Funkism" pedig - szinte az előző dal továbbgondolásaként - még jobban "kimaxolja" a funk és a jazz adta lehetőségeket, elsősorban Albright technikás játékának köszönhetően. Az "I Miss You" egy kellemes ballada, mely kivételesen tenorszaxofonon szólal meg, ha pedig valami minden elemében klasszikus smooth jazz, akkor mindenképpen erre a kompozícióra illik ez a jelző. Ezután a hip-hop felé fordul Albright és vendégként látja az ismert rappert Doug E. Fresh-t, aki Human Beat Box-ként ismert, a zenei irány pedig nem is lehet kérdéses, ez az új színfolt kifejezetten jót tesz ennek a zenei kontextusnak. A végére két dal maradt: a "We Came To Play (La Calle)" egy energikus és dallamos szerzemény, mely egy élő koncertes jam-ként is felfogható intenzív basszus- és szaxofonjáték miatt, de mégis slágeres formába van öntve, mindezt a "Closure" már-már meghitt hangulatú balladája ellenpontozza, stílszerű búcsúzásként.
Tiszteletreméltó, hogy Albright 60-hoz közel is nagy energiával és fiatalos lendülettel dolgozik és készíti lemezeit, remélem sok hasonló zenét hallhatunk még tőle a következő években.
Hallgass bele a lemezbe itt:
