Gerald Albright - Slam Dunk
A lassan - jó értelemben - veterán szaxofonos, Gerald Albright örvendeztetett meg bennünket egy új lemezzel, a nyár vége felé tartva. A bevezetőm némileg csalóka, hiszen a nyugati part egyik legismertebb szaxofonosa 50 felett is igen aktív, sőt karrierjének igen sikeres időszakát éli jelenleg.
Ennek megfelelően fiatalos energiákkal indul a címadó "Slam Dunk", melynek lendülete az 1970-80-as évek világából táplálkozik, mindez a bő fúvós arrange-okban és funk-os hangszerelésben nyilvánul meg, ehhez Albright kiváló szaxofonjátéka párosul. A "True Colors" címe ismerősen csenghet, ami nem véletlen, hiszen Cyndi Lauper, majd Phil Collins által ismertté vált sláger feldolgozásáról van szó, a kapcsolat pedig érthető: a dobos-énekes világsztár zenekarában Gerald Albright volt hosszú ideig a szaxofonos. Maga a dal az eredeti verzióban is domináns vokálokra épít, majd a főhős dinamikus szaxofonozással "felturbósítja" a dalt, ezzel más dimenzióba helyezi a kompozíciót, mindezekkel együtt inkább egyfajta tiszteletadásként fogható fel a dal.
Nem maradhat ki a tradicionálisabb irány sem egy szaxofonos lemezéről, a "Because of You" egy lassabb, atmoszférikusabb dal, szintén vokálokkal megerősítve és ha már szóba kerültek a 70-es évek, James Brown dalának "coverje" az "It's Man's, Man's, Man's World" hangzik el, a 6/8-ados lüktetés kétségtelenül a gospel irányába kalauzolja a hallgatót, mindeközben a nagy tisztelettel és brilliáns hangszeres teljesítménnyel teszi ezt. A tisztelet, mint motívum továbbra is marad: a "The Duke" című szerzeményt George Duke inspirálta, Albright ezúttal a tőle viszonylag ritkán hallható szopránszaxofonnal játsza a témát, ezután pedig a "Sparkle In Your Eyes" hangzik el, a dalhoz tartozó nyugodt és kellemes, már-már filmzenés jellegű bevezetőre, a dal rácáfol, hiszen egy lendületes R'n'B-s alappal rendelkező, energiabombát kap a hallgató. A "Where Did We Go Wrong" az elmélkedés perceit hozza el, ebben az énekes Peabo Bryson van a segítségünkre, Albright pedig tenorszaxofonra vált és igen ízlésesen játszik a dalban.
Feloldásként a "Fiesta Interlude" hangzik el, a salsa-s beütésű szerzeményben a fuvola kerül előtérbe és hozzáteszem: kiváló színvonalon. Ezzel a multi-instumentális show-nak nincs vége: a "Split Decision"-ben Albright megmutatja, hogy basszusgitáron is nagyszerűen játszik.
A fináléban pedig a korábban említett gospel világ kerül előtérbe (nemes egyszerűséggel The Gospel címmel), ezzel zárul a közel 50 perces album.
A szaxofonművész 14. szólólemeze sok, pozitív meglepetést tartogatott számomra - elsősorban a feldolgozások terén - ugyanakkor hangszeresen nagyon erős, kompakt anyagról van szó, ajánlom mindenkinek, legyen szó zenészről vagy smooth jazz kedvelő hallgatóról.
Hallgass bele a lemezbe itt:
