Jackiem Joyner - Jackiem Joyner
Ezúttal egy fiatal, amerikai szaxofonos legújabb lemezét veszem górcső alá. A cím maga csalóka, ugyanis fiatal kora ellenére Jackiem Joyner 4. szólólemezéről van szó. Hogy miben más ez az anyag, mint a korábbiak, ezt próbáltam megsejteni(több, kevesebb sikerrel), azonban a művész eddigi karrierje valamifajta útmutató ehhez a lemezhez is.
A funk, soul és R'n'B keveredik, különböző kontextusokban, utóbbi egyből az első dalban (The Reunion) tetten érhető, azonban a várt, nyers hangvétel ellenére meglepően kifinomult a dal, mely egy hatásos indítás. Alapvetően ez a világ folytatódik a "Dance with me"-ben, aminek indítása némileg meglepő és talán túlzottan is populáris, "latinos" elemekkel kelt hatást. A "Back Together Again"-nél vártam, hogy történik valami új és energikus, de várakozásom ellenére nem volt jelentős momentum, melyet várakozást feloldja az "Off The Wall", ami valamelyest a funky felől közelít, ez szaxofon szempontból mindenképpen jó jel. A folytatásban, a smooth jazzben jól megszokott tendencia részeként egy ismert dalt kapunk, méghozzá egy rock opuszt (I Don't Want To Miss A Thing), a tenorszaxofonon előadott Aerosmith slágert nem tartom a legjobb választásnak, főleg, hogy Joyner erőssége inkább az altszaxofon játék.
A "Push" egy érdekes kontraszt a "rockos", egyben "Nerd"-ös kezdéssel, a szokatlan hangszerelés pedig egy igazi slágert rejt, ami a refrénnel bontakozik ki igazán. És ahogyan megszokhattuk, a balladisztikus hangvétel sem maradhat el, de Joyner marad a vagányság keretein belül, a "Home" a hosszú idő után való hazatérés élményét meséli el. Az "If This Isn't Love" nem fogott meg, ellenben a "Turn It Up"-al, amiben végre megmutatkozik a művészre jellemző funky ihletés, mely - véleményem szerint - igazán jellemző a művészre. Búcsúzásul előkerül a szopránszaxofon (My Last Goodbye) az érzelmesebb oldalt bemutatva, ugyanakkor bízom benne, a dal címe nem valódi elbúcsúzást jelent a gyökerektől, hiszen érezhetően van még "tartalék".
A dalok habitusa és a megközelítés valamilyen formában hasonlít Eric Darius zenéjére, Joyner viszont puhábban közelíti meg a fent említett műfajokat. Egyúttal olyan érzésem támadt az egész lemez hallgatása közben, hogy "lekonvertálják" a művészben rejlő lazaságot és friss energiát egy - számomra - túlságosan konformizált zenei világgá, bár költői kérdés, hogy mennyire volt ez tudatos. Mindenesetre enélkül az "erősebb karakter" nélkül is biztosan sikeres lesz ez a lemez a smooth jazz listákon.
Hallgass bele a lemezbe itt:
